„ Isten áldja meg a magyart,
tartson neve míg a föld tart.
Ménes, gulya nyáron, őszben
térdig járjon a jó fűben.
Csűrök, pajták, buzás vermek
csordultig tömve legyenek.
Isten áldjon minden gazdát,
pásztoroknak adjon munkát!”

A nagy folyószabályozások előtt Börcs határát a Rábca szeszélyes folyása, a kiterjedt árterületek határozták meg. Mivel biztonsággal földet művelni csak a kiemelkedő szigethátakon, a gordonokon lehetett, itt a laposabb részek nagy kiterjedésű rétjei, vizenyős legelői jelentették a gazdálkodás alapját. A legelőterületek a győri püspökség, és a falu gazdái között oszlottak meg. Külön területe volt a gazdáknak, a Gazdák rétje, illetve a zselléreknek, a Zsellérlegelő. Közös volt az Urmeleg a legeltetési társulat kezelésében. Vizenyős terület volt a Kalinkó, a Karros és a Lilid rét, időnként vízzel borított a Telekalja, a konda kis legelőterülete a Kanrét. Ezeken a hatalmas legelőterületeken százával legeltek az állatok.

A 19. század elejéig ridegpásztorkodás élt a vidéken. Télen nyáron kint legelt a csorda, tehenek, tinók, vegyesen a lovakkal. Ridegpásztorok őrizték az állatokat. Éjszakára karámba terelték, télen pedig náddal fedett téli szállások adtak enyhelyet. Családon alapuló szervezet volt a pásztoroké. Idegent nemigen fogadtak maguk közé, legfeljebb ha benősült közéjük. Hóban, esőben, tikkasztó melegben együtt éltek az állatokkal. Ellenségük csak a farkas és az áradás volt. Nagyvízkor a magasabb területre menekültek az állatok, és bőgve várták a víz visszahúzódását. Különösen veszélyesek voltak a farkasok, ha télen csapatostul előjöttek a Hanyból. A pásztorok ilyenkor nagy tüzeket raktak, farkasvermekkel, tőrökkel vették körül a téli szállásokat, a falut. Ennek emléke él Ravaszlik (róka, illetve farkas lyuk jelentésű) tájszavunkban. Így csak az elkódorgó marhák estek a farkasoknak áldozatul. Egy 1727-es feljegyzés szerint a pásztorra bízott marhák közül egy a nádasba tévedt. Három nap múlva már csak a csontjait találták meg, húsát mind megették a farkasok.

Az egész éven át tartó megszakítatlan rideg tartás a 19. században alakult át félszilaj pásztorkodássá. Kora tavasztól késő őszig kint élt a csorda mint régen, de télire hazahajtották jászlas tartásra. Különösen a legeltetési társulat legelőin alakult ki ez a forma. A börcsi gazdák legszívesebben a lébényi hanyba adták ki állataikat, főként a növendékeket, üszőket, tinókat, a félszilaj csordába. A legeltetés Szent György napján (április 24.) kezdődött és Szent Mihály (szeptember 29.) napjáig tartott. Ha jó volt az idő az állatok „Szentmártonig” (november 11.) is kint maradhattak. Kihajtáskor a gazdák misét mondattak Szent Vendel tiszteletére, hogy a pásztorok védőszentje óvja meg az állatokat minden bajtól, rontástól. A mise után pálinkával vendégelték meg a pásztorokat.

Még a 20. század elején is rovásra vette az állatokat az öregpásztor, vagyis két pálcára rézsútos vágást metszett minden állat után. Azt is bejelölte, mennyi fűbért fizetett a gazda. Az egyik pálca a gazdánál maradt, a másik a pásztoré volt. A két pálca „bejegyzéseinek” egyeznie kellett, hiszen ez volt az elszámolás alapja. A pásztor bére a fűbéren túl 18 mérő gabona volt minden legeltetett marha után. A járandóság része volt még öt kiló kenyér, s némi pénz gazdánként. Pünkösdkor és Szent Ivánra bocskorpénzt is kapott a pásztor minden háztól.

Behajtáskor a gazda kiment a jószágért, és hazavezette, este pedig a kocsmában áldomást fizettek a pásztoroknak.

A 20. századtól, az istállózó állattartás térhódításával, naponta kijáró csordákká alakult a félszilaj pásztorkodás. Börcs fejlett állattenyésztését mutatja, hogy a két világháború között még három csorda járt ki a legelőkre. A gazdák csordája mellett a zsellérek szarvasmarháit a Zsellérlegelőre hajtották, az Urmelegen pedig a legeltetési társulat állatai voltak. A „csordákban” vegyesen voltak tehenek és lovak. Ökröket csak a szoros munkaidő után hajtották a legelőre, addig otthon tartották, jó időben az istálló melletti karámban.

Híres volt a falu libatartása. A banyalúddal és a gúnárral együtt tizenkét libát számítottak egy számosállatnak, így számoltak velük a legelőn. A földbirtok nagyságának megfelelően volt joga a gazdának megfelelő számú számosállat legeltetésére. Számosállat szerint fizették a fűbért is. Az állattartás virágzásának idején háromszáz számosállat is volt a faluban, így tekintélyes csordák legelhettek a réteken. A zsellércsorda 60-65, a gazdáké 70-80 darabból állt, az urmelegi legelőre pedig 120 „számosállat” is kijárt. A gazdák legszívesebben a lébényi hanyba adták ki állataikat, a régi félszilaj pásztorkodás tapasztalatai alapján.

A naponta kihajtott állatok legeltetése is „Szentgyörgytől Szentmihályig” tartott, mint régen. Az ostorát pattogtató tehénpásztor reggel hétkor hajtott ki, s délután hat óra tájban hajtotta be az állatokat. A marhák délidőben a dillőn (delelő helyen) pihentek le kérődzeni.

A sertéseket is a közös legelőn tartották. A kondát kanász őrizte. őt a legeltetési társulat egyik tagja, a kanbíró fogadta fel, s fizette ki neki a gazdáktól összeszedett bért: tíz kiló búzát és egy kenyeret minden állat után. A kanász a Pásztorházban lakott, itt gondozta a kanokat is. Ezért a községtől egy mérő fa volt a járandósága, de részesült a bugatópénz-ből is. A konda kora tavasztól késő őszig járt ki, de télen is meg kellett járatni az állatokat. A kondás az őrzés mellett a legelőt is karban tartotta, ezért egy tehene fűbér nélkül legelhetett a réten.

Az elfogyasztott húson, tejen tojáson kívül, az állattartás hasznából a piacra is jutott. A leadott tejen felül megmaradtból tejfölt, túrót készítettek, s a tojással együtt bevitték a győri piacra. A sok liba is szép hasznot hozott már a tollal, de a tömött hízott liba is keresett volt a piacon. Ez az asszonyok jövedelme volt.

Mind az uradalmi, mind a községi pásztorok sokáig megőrizték hagyományaikat. Karácsonykor, az éjféli mise után a kanászok tülkeiket fújták, a pásztorok pedig ostorcsattogtatással köszöntötték Jézus születését. Szilveszterkor házról-házra jártak köszöntőt mondani. A gazdák pálinkával kínálták őket, de jutott a karácsonyi disznóölés hurkájából, kolbászából is.